|
che ricordarsi del tempo felice |
Dante: Inferno, V., 121–123. |
|
Cellám falán akasztófákat látok, |
s hatvanhat napja nem néztem eget, |
de búval-bajjal, múlttal és jövővel |
nem gondolok félannyit, mint veled. |
Csak most látom, hogy milyen óriás vagy, |
nem bír le bennem félelem, halál, |
és győzöl itt is, vaksi muslicák közt, |
ahogy rovom sétámat fel s alá, |
s e verset mondom, melyből, mint a láva |
tör fel szerelmünk árja, ritmusa, |
és közben, ízes barackmagként, számban |
édes nevedet forgatom, Zsuzsa. |
|
Mit Dante szólt a vesztett boldogságról: |
úgy, mint mi, más nem érti azt talán. |
Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan |
szerelmünk alig terült az asztalán. |
Most egyedül vagy. Üldöznek miattam. |
Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk. |
Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha |
kit elmulasztottunk, a gyermekünk? |
Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi |
arany cikkázik. Keze lágy moha. |
Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek, |
halványan, mint holtnak hitt katona? |
|
Találgatom, vajon hány hónap addig, |
vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd; |
emlékeink forgószelét csavarjad |
magadra szűzi lobogó gyanánt. |
Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön, |
mástól elűzzön: – fű, fa, napsugár, |
beszélgetésünk elhagyott bárkája, |
mit zöld hajában ringat a hinár, |
bizsergő csókunk langyos eper-íze, |
útunk a boldog Balaton felé, |
és zsugorodott, összebújt alvásunk, |
mint bronzkori sír vagy az anyaméh. |
|
S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom. |
Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok |
lámpái a mezei sorompóknál, |
húsom, mint tészta lóg a csontomon, |
magom kivész, mert nem a piramisok |
búzája, mely bír ezeréveket, |
de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal |
is eljövök még, hogy megnézzelek, |
s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé |
egy padra, nyáron – pántos és nehéz |
napfényben, s akkor e rémkép keserve |
édes lesz, mint egy óceán-nyi méz. |
|
S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva |
kiáltok örök hűséget feléd. |
Őszesten, hulló lombok szandáljában |
küldöm hozzád tűnt lépteim neszét. |
Álmokba s tejüvegbe burkolódzom, |
de megmutat a félhomály s a könny, |
ha széken szundítsz – madárárny a ködben – |
suhanok át a csipkefüggönyön, |
s a holt zörejek lomtárából hangod |
szegődik mellém utamon, ahol |
zokogásod láthatatlan patakja |
kísér pincékből s gyökerek alól. |
|
Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel |
vagy pimasz gőggel az ölébe húz: |
zokoghatnál és én jutok eszedbe, |
a lágy, a légi, lányos Orpheus, |
kivel hiába játszotok bujócskát: |
az éjben is rátok találok én, |
felhő-lesen, magános csónakokban, |
mély pincékben vagy lugasok ölén; |
flaskák sötét üvegjén nézek rátok, |
minden szőlőszem hamván ott leszek, |
vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom, |
felhőkön gőgös arcot mímelek; |
|
közétek ülök asztalon és ágyban, |
rátok koccintom emlékem nehéz |
borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz: |
ettől szégyenled férjed tar fejét, |
ezért utálod görcsös köhögését, |
s bokáját, mely elszürkül, mint az ón. |
S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni, |
dunnád csücskére állok ragyogón. |
Akkor sírhattok, párnátokba fúlva. |
Hiába éltek! Hol a diadal? |
Én lenn a sírban, az a régi hulla, |
győztes maradtam, szép és fiatal. |
|
Szerelmünk győz – éneklem hát, a költő, |
holt kedves, bús rab, mindig hű rokon |
késő nászunkra édes hegedőnek |
vagy orgonának túl a sírokon. |
Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk? |
E szakadékos esztendők fölött, |
melyet nyílként magamnál messzebb küldök, |
csak ez a vers, e vers legyen örök! |
Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel |
vagy rút görönggyel fizet e tusa – |
de az idő visszhangos folyosóin |
örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa. |
|
(Az ávó pincéjében, 1950 szeptember)
|
|